2013. január 24., csütörtök

Quarter of me

Legtöbbször a versírásban tudom magamat leginkább kifejezni. Itt találom meg azokat az érzéseket gondolatokat, miket a hétköznapokban elások magamban és képtelen vagyok megfogalmazni. Van, hogy igyekszem bizonyos szabályok szerint keretbe foglalni, van, hogy csak jönnek a gondolatok és nem érdekelnek az írott vagy íratlan szabályai a versírásnak.
A mostani egy egész szabályos keretű iromány de nem ez a fontos benne...

Életünk telve vannak találkozásokkal, emberi kapcsolatok kialakulásával és végződésével. Fontosak, hiszen mi emberek társas lények vagyunk. Munkatársi, baráti, rokoni, családi kapcsolatok. Szerelmek, gyűlöletek. Boldogság, fájdalom. Mindegy mit is érzünk a másik iránt, mert egy dolog mindegyikben közös. A kötödés. Kötve vagyunk egymáshoz, még akkor is ha a másik fél iránt negatív érzetekkel bírunk. Az érzelmek láthatatlan szálainak százai kötnek össze. Ezért nehéz elengedni a másikat, s nem csak azért, mert önzőek lennénk. A legkevésbé vágyjuk az egyedüllétet, mert ezek nélkül rögtön a magányosság illúziójának csapdájában érezhetjük magunkat. Pedig sokszor jobb csak magunknak lenni. Szeretni és szeretve lenni lehet szabadon is, ragaszkodás nélkül. Hiszen ha belegondolunk, hogy az összeszorított markunkból több fontos dolog veszhet el, mintha nyitva tartanánk. A rossz, negatív érzésektől pedig még inkább érdemes szabadulni. Hiába gyűlölünk valakit, csupán ettől nem lesz neki rosszabb csak a mi lelkünket sorvasztja.
Hiába érezzük, hogy megkárosítottak, hogy jogunk van a vendettához. Ha be is végzi bosszúnk által felállított mérce szerint az úgy nevezett igazságszolgáltatás, nem érzünk mégis űrt? De igen, mert így a hiány, amit elszenvedtünk nem pótlódik. Amit tehetünk az a tovább lépés, szabadulva a visszarántó érzésektől, mert csak így találhatunk rá az új boldogságra és békére.

Eme gondolatok és bevezető után talán nem lesz nehéz kitalálni miről is szól a versem:




Minden belül, fény és sötét,
Ártó mozdulatba szakad egy kéz.
Voltunk együtt de inkább külön,
Fájón vágy a seb, s érzem kiürül.

Mint néptelen fakó puszta táj,
Úgy ordít bennem a láng,
Bántottál és bántanak,
Ez életed körforgása.

Nem töröd, nem zúzod,
Csak az ént marod.
Nem adok többet, nincs miért,
Nem kell ez neked, csak a tény,
Sötét béklyóba vernél.

Nem hagyod, hogy repüljek,
Visszarántasz  százszor,
Életedbe bomlottál,
Nekem a rothadást adod.

Így mosolyogsz rám,
Így ölelsz nagyon.
Akarnád... ugyan mit?
Szeretettel sírba taszítani?

Mindig féltél, sírni fogsz,
Ezért szóród rám az átkod.
Akarod, hogy féljem,
Akarod, hogy fájjam,
Hogy legyek egy korcs világ sötét leánya.

Fény lelkemet porba dobnád,
S keresztre húznál,
Mint volt az kétezer éve,
Atyának Fiát, megítélték kétszer.

Így zúgsz most fölöttem,
Tombol a haragod,
Mert nem hajtok térdet,
Nem engedem elszökni a napot.

Én előre megyek, nem pedig hátra,
Felemelt fejjel a szabadságba.
Lesz ott fájdalom s még több kétely,
De ez szívem visszhangos kérése.

Mert ébredni vágyom,
Érteni és érezni a világot.
Megtisztulni félelemtől, fájdalomtól,
Szabadulni láncaidtól.

Ott leszek, mert ott kell lennem,
Ha te is akarsz, gyere velem.
De nem várok, nem vonszollak tova,
A kapcsos korbácsot bőrömből kicsatoltam.

Elvágom az éltető fonalat,
Élj egyedül, én is magam voltam.
Többé bánatod nem csap le rám,
Akaratod félúton megáll.

Hisz tudom, erősebb vagyok,
Akkor is ha nem akarod.
Tovább megyek nem nézve hátra,
Nekem szánt kínjaid visszaszállnak.

Így érted meg mit is tettél,
Tűzkönnyeimmel befedvén.
S ha képes leszel újra szállni,
A megbocsátás fog ott várni.

2013. január 14., hétfő

Mooving

Szóval, elköltöztem előző blogomról.
Finoman szólva tele lett a bakancsom a szolgáltató kicsit fura hozzáállásaitól.
Azt nem mondom, hogy itt termékenyebb leszek de ki tudja.

Persze rengeteg gondolatom van de mivel több témában csaponganak szüntelen, elég nehéz őket különválogatnom egymástól. Hmm...

Sosem az egyszerűségemről voltam híres. Ezt talán az példázza a legjobban, hogy gimiben matek órán szüntelen kiszúrtam magammal a mindent túlbonyolítok agyacskámmal. Annak ellenére, hogy reálos voltam és imádtam a matekot. Van egy teljesen egyszerű egy ismeretlenes képlet mondjuk, amit tényleg egy perc alatt meg lehet oldani de a képlet felett én ülök és azt feltételezem rögtön, hogy biztos tettek valami furfangosságot a feladatba, így húsz perc múlva, hajamat tépve, magamat a sűrű dzsindzsásba bevíve nem értem miért nem jön ki az eredmény. Miután jó-eséllyel  hússzor körbejárok egy problémát esetleg a legkézenfekvőbb megoldást is megtalálom... De jó nekem. Miért gondolom, hogy minden agyon van bonyolítva? Jó kérdés.
Egyszer erre is csak megtalálom a választ.