A mostani egy egész szabályos keretű iromány de nem ez a fontos benne...
Életünk telve vannak találkozásokkal, emberi kapcsolatok kialakulásával és végződésével. Fontosak, hiszen mi emberek társas lények vagyunk. Munkatársi, baráti, rokoni, családi kapcsolatok. Szerelmek, gyűlöletek. Boldogság, fájdalom. Mindegy mit is érzünk a másik iránt, mert egy dolog mindegyikben közös. A kötödés. Kötve vagyunk egymáshoz, még akkor is ha a másik fél iránt negatív érzetekkel bírunk. Az érzelmek láthatatlan szálainak százai kötnek össze. Ezért nehéz elengedni a másikat, s nem csak azért, mert önzőek lennénk. A legkevésbé vágyjuk az egyedüllétet, mert ezek nélkül rögtön a magányosság illúziójának csapdájában érezhetjük magunkat. Pedig sokszor jobb csak magunknak lenni. Szeretni és szeretve lenni lehet szabadon is, ragaszkodás nélkül. Hiszen ha belegondolunk, hogy az összeszorított markunkból több fontos dolog veszhet el, mintha nyitva tartanánk. A rossz, negatív érzésektől pedig még inkább érdemes szabadulni. Hiába gyűlölünk valakit, csupán ettől nem lesz neki rosszabb csak a mi lelkünket sorvasztja.
Hiába érezzük, hogy megkárosítottak, hogy jogunk van a vendettához. Ha be is végzi bosszúnk által felállított mérce szerint az úgy nevezett igazságszolgáltatás, nem érzünk mégis űrt? De igen, mert így a hiány, amit elszenvedtünk nem pótlódik. Amit tehetünk az a tovább lépés, szabadulva a visszarántó érzésektől, mert csak így találhatunk rá az új boldogságra és békére.
Eme gondolatok és bevezető után talán nem lesz nehéz kitalálni miről is szól a versem:
Minden
belül, fény és sötét,
Ártó
mozdulatba szakad egy kéz.
Voltunk
együtt de inkább külön,
Fájón vágy a
seb, s érzem kiürül.
Mint
néptelen fakó puszta táj,
Úgy ordít
bennem a láng,
Bántottál és
bántanak,
Ez életed
körforgása.
Nem töröd,
nem zúzod,
Csak az ént
marod.
Nem adok
többet, nincs miért,
Nem kell ez
neked, csak a tény,
Sötét
béklyóba vernél.
Nem hagyod,
hogy repüljek,
Visszarántasz százszor,
Életedbe
bomlottál,
Nekem a
rothadást adod.
Így
mosolyogsz rám,
Így ölelsz
nagyon.
Akarnád...
ugyan mit?
Szeretettel
sírba taszítani?
Mindig féltél,
sírni fogsz,
Ezért szóród
rám az átkod.
Akarod, hogy
féljem,
Akarod, hogy
fájjam,
Hogy legyek
egy korcs világ sötét leánya.
Fény
lelkemet porba dobnád,
S keresztre
húznál,
Mint volt az
kétezer éve,
Atyának
Fiát, megítélték kétszer.
Így zúgsz
most fölöttem,
Tombol a
haragod,
Mert nem
hajtok térdet,
Nem engedem
elszökni a napot.
Én előre
megyek, nem pedig hátra,
Felemelt
fejjel a szabadságba.
Lesz ott
fájdalom s még több kétely,
De ez szívem
visszhangos kérése.
Mert ébredni
vágyom,
Érteni és
érezni a világot.
Megtisztulni
félelemtől, fájdalomtól,
Szabadulni
láncaidtól.
Ott leszek,
mert ott kell lennem,
Ha te is
akarsz, gyere velem.
De nem
várok, nem vonszollak tova,
A kapcsos
korbácsot bőrömből kicsatoltam.
Elvágom az
éltető fonalat,
Élj egyedül,
én is magam voltam.
Többé bánatod
nem csap le rám,
Akaratod
félúton megáll.
Hisz tudom,
erősebb vagyok,
Akkor is ha
nem akarod.
Tovább
megyek nem nézve hátra,
Nekem szánt
kínjaid visszaszállnak.
Így érted
meg mit is tettél,
Tűzkönnyeimmel
befedvén.
S ha képes
leszel újra szállni,
A
megbocsátás fog ott várni.